Fehéren és feketén szedett hajózási díjak

2019/03/18 YachtClub24

9

Fatty és Carolyn Goodlander évtizedek óta járja a világot hajóval. Ezalatt szemtanúi voltak rengeteg változásnak, így például első sorból nézték végig, ahogy a határátlépési díjak az egekbe szöktek. Velük járjuk körül a témát.

Első Föld körüli utunk idején annyira jelentéktelen összeget kértek egy vámügyintézésért és beléptetésért, hogy nem is különítettünk el rá külön költségvetést. Sajnos azóta sokat romlott a helyzet. Ami a Brit Virgin-szigeteken egykor tíz cent volt, ma száz dollárokban mérhető, a tongai négy dollár a négyszázat közelíti a téli időszakban, a Bahamákon tizenkettőről háromszáz fölé megy egy negyven lábas hajó díja. Néhol napi négy dollárt kérnek el azoktól, akik a fedélzeten élnek, úgy, hogy előtte begyűjtik a pénzt szemétszedésért és kikötői szolgáltatásokért. Funafutiban volt talán a legbizarrabb élményünk: harminc dollárra akartak levenni „navigációs fények díja” címen. Azt már nem hagytuk szó nélkül:

- Viccel? Az egész országban nincs egy darab működő navigációs fény!

- Nos, azért csak nem haragszik rám, hogy megpróbáltam.

- De, nagyon – és közben mélyen a szemébe néztem.

Afrikában simán előfordul, hogy valamilyen apró vizsgálat elvégzésének apropóján egy drága kikötőbe irányít a vámtiszt (amit történetesen a sógora üzemeltet), Ománban csak hivatalos engedély birtokában merülhetsz a hajó alá, hogy letakarítsd a propellert. Csak épp tolmácsot kell fogadnod a kérelem kitöltéséhez. Hasonló a játék a kijelentkezésnél, amikor hibásan kitöltött biztosítási papírra hivatkozva szabnak ki rád büntetést. Puerto Ayorában (Galápagosz-szigetek) a kikötőmester addig nem engedett minket lehorgonyozni, amíg nem fizetünk a fertőtlenítésért és patkányirtásért. Rendeztük vele a dolgot, megjelent a rágcsálóirtó ember, aki mosolyogva közölte, hogy az általa használt vegyszer erős méreg, de ha megdobjuk némi baksissal, eltekint a szétpermetezésétől. Szégyellem bevallani, de nyeltem egyet, és perkáltam – pedig abban a pillanatban kellett volna tovább indulnunk. Santa Lucián egy időben a vámtiszt mindenkitől megkövetelte, hogy vegyen és húzzon fel a hajójára udvariassági zászlót – amit a felesége varrt. Ha ellenálltál – mondjuk arra hivatkozva, hogy már van ilyened -, nekiállt kábítószert keresni a fedélzeten. De olyan stílusban, aminek hatására inkább fizettél, csak hagyja abba végre. Madagaszkáron olyan szintre emelték a lehúzást, hogy tömegesen maradtak el a vitorlás túrázók. Csak akkor fordult meg a helyzet, amikor a hatóságok bejelentették, hogy onnantól összesen öt, hivatalosan szedhető díj létezik. Azért Hell-Ville naplopói továbbra is elkértek napi egy dollárt azért, hogy ne süllyesszék el a dingidet.

Amikor új országot fedezel fel, találkozol a pénzszedőkkel, az általuk elkért összegek egy része jogos, egy része nem – de neked mindre kell tudni reagálni. Először is, rendesen felöltözünk: hosszúnadrágot veszünk és nem drága, ám takaros cuccokba bújunk. Az egykori brit kolóniák jó részén egy határőr még mindig kiakad a bermudán és a meztelen lábon. Másodszor – és ez Délkelet-Ázsiában különösen fontos -, nem veszítjük el az önuralmunkat.

Harmadszor, türelmet erőltetünk magunkra. A Fülöp-szigeteken váratnak, váratnak, aztán még egy kicsit váratnak. Mi pedig várunk és várunk, csak épp idegesítően és hangosan. Erre valahogy mindig inkább utunkra engednek. Negyedszer pedig, elvégezzük a házi feladatot. Előre. Kutatásokat végzünk ugyanis.

Kiderítjük, mik a legálisan szedett, illetve a „nem hivatalos” díjak. Előbbiekkel semmi bajunk, de az utóbbiakat igyekszünk kikerülni. A tapasztalataink alapján felállított ökölszabály szerint, ha egy kikötőben öt díjat szednek, abból három legitim, kettő a stáb zsebébe vándorol. Ám ha szépen nyugodtan elmagyarázod nekik, hogy ismered a helyzetet, és mindenért szívesen fizetsz, amiről számlát kapsz, elsimulnak a dolgok. Nem ellenségeik saját maguknak és a kis üzletüknek. Ha nem működik a dolog, és ragaszkodnak a pénzhez, blokkot azonban nem akarnak adni, csak egy lehetőséged marad: távozni. És ne feledd, ezt bármikor megteheted. Menj vissza hajódhoz, aztán irány a tenger!

Bejelentkezéskor sosem mutatunk meg olyasmit az ügyintézőknek, amit azok nem kérnek. Udvariasan viselkedünk, de megtanultuk, hogy az „önkéntesség” sokszor visszaüt, pláne, ha korrupció lehetősége lebeg körülöttünk. Mindig „épp az imént” érkeztünk, mert néhány országban túlóradíjat fizettetnek, ha éjszaka horgonyzol, vagy dupla árat kérnek a vasárnapi behajózásért - elvégre az pihenőnap! Dél-Amerika kevesek által látogatott vizein másképp csinálják: előszedetik veled a hajó eredeti papírjait, amit gondosan bezárnak egy széfbe, és csak akkor adják vissza, ha megfizeted az árát.

Ezt velünk már nem tudják eljátszani. Készíttettünk tíz, nagyon jó minőségű másolatot, ezekből adtunk egyet az equadori tisztnek, aki az egész egysége szeme láttára, színpadias mozdulatokkal bezárta őket a szekrénybe. Próbáltam uralkodni magamon, amikor feltettem a kérdést, amit gyorsan meg is válaszoltam:

- Tudja, mennyi időmbe és pénzembe kerül majd ezekből újat szereznem?

- Két másodperce és tíz centbe!

El volt rontva a játéka.

Az évek alatt megtanultuk nyitva tartani a fülünket, és meghallani bizonyos kifejezéseket. Ha egy határőr mondataiban felbukkan az „egyéni elbírálás”, a „helyszíni bírság” vagy a „hibásan kitöltött dokumentum”, ott virtuálisan kinyílt egy tenyér. A kevésbé diszkrét hivatalok csak annyit kérdez: én mit kapok ebből? Ilyenkor Carolyn szomorú szemekkel annyit mond: sajnálom, de a tulajdonos nem engedi, hogy plusz pénzt fizessünk. Talán majd legközelebb! Ebben persze semmi logika nincs, de a tisztviselő presztízsveszteség nélkül ússza meg a visszautasítást. Különben is, ha annyi dollárom lenne, ahányszor azt hallottam, hogy „de hát ez maguknak semmiség”, igencsak gazdag ember lennék.

Bizonyos értelemben a fejlett világ tanítja meg ezeket a népeket csalni: Tongán korábban senkit nem érdekelt, milyen élelmiszerek vannak a fedélzeten, csak aztán Új-Zéland elkezdett aggódni a biológiai veszélyek és az invazív fajok miatt. Ennek folyományaként legutóbbi ottlétünkkor elkobozták az almáinkat. Óriási szerencsénkre a piacra aznap pont érkezett egy jelentős – a miénkre kísértetiesen hasonlító – friss almaszállítmány.

Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni: nem szabad megijedni a hivatalnokoktól. Ősidőkre visszanyúló „küzdelem” zajlik közöttük és a látogatók között. Elég, ha csak a Szuezi-csatornára gondolunk, ami nem kevés, nem feltétlenül legálisan beszedett dollárral gazdagította Egyiptom polgárait. Szárazföldi ismerőseim rendszeresen megkérdezik tőlem, mi van a kalózokkal. Egyenes választ kapnak: jó sok van belőlük, többségük kormányzati egyenruhát visel.

fotók: cruisingworld.com; youtube.com; fattygoodlander.com; stjohntradewinds.com; fattygoodlander.com; allatsea.net; fattygoodlander.com; stjohntradewinds.com

forrás: cruisingworld.com

keyboard_arrow_left Előző
Következő keyboard_arrow_right